Kategorien
Herzlich Willkommen

Herzlich Willkommen

img003Schön, dass Sie auf meiner Homepage angekommen sind.

Beim Stöbern wünsche ich Ihnen viel Freude und so manche Entdeckung. Vielleicht schauen Sie einfach öfter mal vorbei, da es immer wieder Neues über mich zu lesen gibt.


Ohne Worte möchte ich nicht sein
Ohne Worte möchte ich nicht sein,
sie zu denken, schreiben, lesen,
ist von je her mein „Ding“ gewesen,
nein, ohne sie möchte ich nicht sein.
Wortlos träume ich mir meine Welt
nicht, weil es mir nicht gefällt,
Buchstabe für Buchstabe, Zeile für Zeile,
bis alle Gedanken geordnet sind.
Nein, ohne Worte möchte ich nicht sein.


Urheberrecht: Sämtliche Texte und Bilder dieser Homepage unterliegen dem Urheberrecht. Jegliche Verwendung, Verbreitung und Veröffentlichung bedarf der schriftlichen Genehmigung.

Kategorien
Veröffentlichungen

A favágó aus dem Deutschen Katharina Kraemer

Az erdő mélyén, távol a falutól volt egy viskó, amelyben – így mondták – a
favágó lakott. Néha csendes téli estéken, a kandalló fényénél meséltek
róla, miközben átfázott tagjaikat melengették. Volt, aki hátborzongató
dolgokról beszélt, mások arról számoltak be, hogy valakit nagy veszélyből
mentett meg, és nem kell tőle félni. Többen hozzá is költöttek az
eseményekhez, mások kifelejtettek valami fontosat az elbeszélésből.
A történetek évről évre egyre rejtélyesebbek lettek. Egy dolog azonban
közös volt bennük: a favágó ott garázdálkodott az erdőben. Az erdő
átutazók néha az ő nyomait vélték felfedezni a hóban. Ha a bokrok közül
ropogni hallották az avart, gyorsabb tempóra ösztökélték a lovakat. El
innen, csak kifelé a sötét erdőből! Annyira féltek az öreg favágótól és
fejszéjétől, hogy sosem tettek kitérőt. Túl sokan voltak, akik sosem tértek
vissza az erdőből!
Egy napon a vándor Matthis érkezett a faluba.
– Asztalos vagyok. Van itt olyan mester, akinek a szolgálatába állhatok?
– kérdezte a kis vendégházban.
A hatalmas termetű, sűrű, sötét szakállú fogadós egy korsó sört tett a
férfi elé.
– Szerencséd van. Az idős Barnard hónapok óta betegen fekszik, a
munkát nem végzi el senki. Én pedig majd szállást adok neked.

– Nagyon kedves tőled, fogadós uram. – Matthis belekortyolt a sörbe,
majd letörölte a habot üde arcát díszítő bajuszáról. – Már holnap reggel
meglátogatom, és munkát kérek tőle.
– Van még egy kis húsom és kenyerem – a fogadós kinyitott hátul egy
ajtót. Öblös hangján hátrakiáltott: – Marie, készíts elő sebesen egy
szobát.
A következő pillanatban megjelent Marie. Egykor csinos lehetett,
gondolta Matthis. A szemei, mint a csillagok, haja fekete, mint a szurok.
– Hosszú ideje nem volt vendégünk. Meddig maradsz nálunk?
Mielőtt Matthis válaszolhatott volna, a nagydarab férfi rákiáltott
Marie-ra. – Ne kérdezősködj annyit, ostoba nőszemény. Menj és csináld,
amit, mondtam! Vagy én indítsalak útnak?
– Jól van, na. Csak azt akartam… – feliramodott a lépcsőn.
Matthis kimondottan gorombának találta, ahogyan a házigazda a
feleségével bánt. Ilyent nem szabad csinálni! „Elővigyázatosnak kell
lennem vele, az ilyen ember nem teketóriázik!” Lenyelte dühét és az
utolsó falat húst, kiürítette korsóját, és vállára vette tarisznyáját.
– Jó éjszakát, fogadós uram, köszönöm a vacsorát.
A falu utcáit sűrű hó borította, a vastag, szürke felhőkből még mindig
havazott. „Csak ne menjen így tovább” – gondolta Matthis, ahogy a hóban
gázolt. Odahaza ritkán volt bokánál magasabb a hó, itt azonban az
ablakpárkányokig értek a hóbuckák. Csak egy keskeny csapás vezetett a
havon keresztül. Füst és levesillat töltötte meg az utcát. A falusiak
ruhájukba burkolózva mentek hazafelé.
Matthis rövidesen megtalálta az asztalos házát, melyet finom
faragványok ékítettek. Matthis bekopogott a díszes kapun. Semmi nem
történt. Ismét kopogott.
– Jövök már – kiáltott valaki. – Ki van ott?
Egy fiatal lány nyitott ajtót.
Matthis a hideg és a hó ellenére levette a sapkáját.
– Matthis vagyok, asztaloslegény, vándorúton. Úgy hallottam, segédet
kerestek.
– Ó, gyere csak be! Apám örülni fog, munka híján pénzünk sincs. Marie
vagyok, a lánya. Anyám már nem él, apám pedig már régóta
betegeskedik.
– Köszönöm, Marie. Ha már lesz munkám, minden rendben lesz.
A legény a szobába lépett. Csodaszép szekrények voltak benne és egy
asztal, mellette paddal. – Ó, ez micsoda? Ki készítette ezt?
– Bátyám és apám csinálta az egészet. Hannes nem egészen egy éve,
favágás közben halt meg. Anyámat is a gyász vitte sírba. Apám sem tudja
feldolgozni. Azt mondja: minek éljek még?
– Hiszen te még itt vagy, Marie – Matthist megrázta a hallott
sorscsapások sora. – Érted kellene…
– Tudod, hogy van ez. Hajadon maradok, amíg… – Marie megrándította
vállát, majd halványan elmosolyodott. – Ha itt maradsz, talán felépül az
apám. Mindenki szerint ő a legjobb asztalos.
– Aki ilyen szekrényeket tud készíteni, az igazi mester.
Matthis helyet foglalt az asztalnál, és megcsodálta a szép intarziákat, a
bútorok ívelését.
– Ilyet még nem láttam, amióta vándorúton vagyok. Pedig hosszú utat
jártam be, még Itáliában is voltam. Talán nem is akar majd felvenni –
tette hozzá töprengve.
– Bízd csak rám! Az apám képtelen nemet mondani. Mindjárt bemegyek
hozzá.
Matthis a szobában maradt. Jól mennek a dolgok: szükségük van rám, én
pedig kitanulom, hogyan készíthetek ilyen szép dolgokat. Aztán előttem a
világ… – gondolta.
– Jobbkor nem is jöhettél volna.
A mester súlyos léptekkel jött be a szobába.
– Mester, vándorúton vagyok. Ha tud nekem munkát adni, elégedett
leszek.
– Ne menjünk a dolgok elébe – a mester leroskadt a székre és fújtatott,
mint egy bika. – Régóta nem működik a műhely. Nem tudok ezért neked
túl sok fizetséget adni, de ha jól végzed a munkádat, nem fogod
megbánni.
– Rendben, mester – Matthis szívesen dolgozott volna az öregnek. Utolsó
bére még kitartott, így nem volt sietős a dolga. – Tudok várni.
– Akkor menjünk át mindjárt a műhelybe, és mutasd meg, mit tudsz! – a
mester zihálva felemelkedett a székről. – Bárcsak élne még a feleségem!
Matthis követte a ház mögötti kis műhelybe – Nem szabad elhagynia
magát! Marie kedvéért.
– Ugyan már! Marie! – felelte az öregember. – Ő boldogul nélkülem is. Én
elvesztettem a feleségemet és a fiamat.
– Marie pedig az anyját és a testvérét – szaladt ki Matthis száján.
– Jól van na, fiam. Igazad van – a mester csendes mosollyal nézett a
fiúra. Az pedig megbékélt. Mégiscsak van szíve az öregnek.
– Akkor megegyeztünk, mester? – kérdezte.
– Már holnap kezdhetsz.
Matthist a műhely melletti kamrában szállásolták el. Másnap reggel
Marie-val az erdőbe indultak fáért, hogy befejezhessék a régebbről
maradt megbízásokat.
Végre abbamaradt a havazás. Matthis egy szánkót vitt a vállán, Marie
hátizsákjában voltak a szerszámok.

A mély hóban caplattak befelé az erdőbe.
– Marie, kérdeznem kell tőled valamit. A fogadóban meséltek az öreg
favágóról, aki állítólag erre garázdálkodik. Hiszel benne?
– Ugyan már, ez a mese! – Marie nevetett .– Nem tudom. Én még sosem
láttam. Ki tudja, van-e benne igazság.
– Nem félsz?
Matthis óvatos léptekkel ment tovább. Csak a lány lépései nyomán
ropogott a hó.
– Nem, Matthis. Hiszen te velem vagy – mosolygott Marie. – Mi
történhet? Gyere, erre visz az út.
Egyre mélyebbre értek az erdőben. Kísérteties csend vette őket körül.
Egyszercsak egy őz suhant elő a fenyvesből, majd még egy és még egy.
Megálltak.
– Mi ijeszthette meg őket? – suttogta Marie. – Talán a favágó?
– És ha igen? Mégis mit csinálna? Széthasogat minket a fejszéjével, hogy
megfőzzön és felfaljon? Te sem gondolod komolyan. Ostoba babona és
eretnekség az összes mendemonda.
– Apám azt mondta… – próbált ellenkezni Marie.
– Lárifári! Amilyen régiek ezek a történetek, a favágónak már rég meg
kellett halnia. Már réges-rég halott. és úgy lármáztok, mintha mindenkit
megölne, aki az erdőbe jön!
– És azok, akik nem jöttek vissza? Azokat biztosan…
– Ne beszélj butaságokat, Marie! Biztosan azok is vándorútra mentek,
ahogy én.
Lassan felbosszantotta magát a falusiak fecsegésén. És azon, hogy Marie
is folyton ezzel jött.
– Hol van a fa, amiért jöttünk?
– Mindjárt ott hátul, a baloldali etetőnél. – Marie félt az erdőben, de
bízott benne, hogy Matthis megvédi, ha kell.
Ahogy odaértek az etetőhöz, Marie keresett néhány alkalmasabb
fatörzset, Matthis fejszéje pedig belehasított a tönkökbe. Hosszú ideig
dolgoztak, hamarosan egészen szép halom fa tornyosult mellettük. Úgy
belemerültek a munkába, észre se vették, hogy elszaladt az idő, és ismét
sűrűn hullt a hó.
– Vihar közeleg. Mit csináljunk? – kérdezte Marie.
– Ha sietünk, talán hazaérünk, még mielőtt komolyra fordulna a helyzet
– vélekedett a légeny. „Itt készül valami” – gondolta a sötét felhők láttán,
melyekből szakadatlanul hullott a hó.
– Gyerünk, hagyjuk abba! Irány hazafelé.
Megragadta a szánkó kötelét, mire egy mély hang kiáltott rájuk a sűrű
fenyvesből. – Maradjatok inkább itt, gyermekeim! Már nem érnétek
vissza!
Marie rémületében elejtette a kosarat, és felsikoltott.
– A favágó! A favágó!
Matthis megfordult.
– Hé, ki van ott?
– Én vagyok az, a favágó – hatalmas férfi tűnt fel az etető mögül. – Nem
értek épségben haza.
– Segítség, segítség! Végünk van!
– Hé, favágó! Bennünket akarsz? Ezt megkeserülöd! – Matthis
megragadta a fejszéjét. Majd ő megmutatja!
– Tedd le! Nem akarlak bántani. Hamarosan ítéletidő lesz, elvesznétek az
erdőben – a favágó közelebb jött.
Matthis szilárdan kezébe fogta a fejszét. – Mit akarsz, favágó?
– Meg akarlak védeni titeket, ahogy sokakkal megtettem már közületek.
– Védelemnek hívod, amikor te… – szólt Marie elcsukló hangon.
– Már sokan jártak, utaztak az erdőben – felelt a favágó nyugodtan. –
Nyomorúságos halált haltak volna, ha nem találom meg őket.
– És hol vannak most? – kérdezte Matthis.
– Ők is vándorbotot vettek a kezükbe, akárcsak te, Matthis, és máshol
próbáltak szerencsét. Higgy nekem, nem akarok ártani nektek – a favágó
kezét nyújtotta Matthis felé. – Gyertek velem! A kunyhómban
biztonságban lesztek. És van meleg levesem is.
– Marie, a favágó ártalmatlan. Látod? Kivárhatjuk nála a vihar végét. És
reggel hazamegyünk.
– Ha mellettem leszel, megyek én is.
Túl mélyen gyökeret vertek benne a rémtörténetek, hogy egyszerre
megbízzon a favágóban.
Nem sokkal később a meleg kemencénél ültek, és a forró levest
kanalazták, amellyel a favágó kínálta őket. Kinn tombolt a vihar. Szakadt
a hó, villámlástól és mennydörgéstől remegtek a falak.
Az öregember történeteit hallgatták, mígnem elaludtak az egyetlen
ágyon, a favágó pedig őrizte álmukat.
Másnap reggel hálás szívvel búcsúztak el vendéglátójuktól. Matthis
megragadta a szánkó kötelét.
– Nem fogunk megfeledkezni jótettedről. Véget vetünk a
mendemondáknak, amiket mesélnek rólad. Köszönünk mindent, favágó!
– Nélküled elpusztultunk volna a viharban – mondta pirulva Marie. –
Csak a meséket ismertem, az igazság az erdőben maradt.
– Semmi baj, Marie. Viszontlátásra !– búcsúzott mosolyogva a favágó.
– Még meg fogunk látogatni valamikor.
– Menjetek! Hosszú út áll előttetek.
A favágó sokáig nézett utánuk, ahogy hazafelé mentek az erdei úton.
Csak késő délutánra értek vissza a faluba. Futótűzként terjedt el
hihetetlen megmenekülésük híre, mindenhol el kellett mesélniük. Volt,
aki nem akarta elhinni, de Matthis és Marie tekintete igazolta a
történetet. Akkor létezik a favágó – Matthist, Marie-t és másokat nagy
veszélytől mentett meg. Nem volt szörnyeteg, vagy ami még rosszabb,
gyilkos!
A télt tavasz váltotta. Matthis továbbra is az asztalosnál dolgozott,
nyárra tervezte lakodalmát Marie-val. Az öregember örült, hogy
rátermett legényt talált a műhelyébe. Még nagyobb örömmel töltötte el a
lánya, aki szívből szerette Matthist. A fiú rövid idő alatt elleste a
mestertől a szép bútorok készítésének és díszítésének művészetét,
csaknem egyedül készítette el a munkákat. Az öregember elégedetten ült
karosszékében, és élvezte, ahogy az első nyári napsugarak arcát
melengették.
– Hannes messze nem volt ilyen ügyes – gondolta elégedetten.
–Szerencsém van Matthisszal.
– Mit gondolsz, nem kellene meglátogatnunk a favágót? Hiszen neki
köszönhetjük a boldogságunkat.
– De, szívem – Matthis nemigen tudott ellentmondani Marie-nak.
Az út könnyen járható volt. Meglátták az etetőt, amott meg a farakást. De
sehol sem volt a tisztás, sem a kunyhó.
Itt kellett volna lennie! De közel-távol nem volt más, csak erdő.
– Nem értem, Matthis.
– Én is tanácstalan vagyok, Marie. Egész biztosan itt állt a kunyhó.
Pihenjünk meg!
Letette az uzsonnával teli hátizsákot. Leültek egy széles fatönkre az út
szélén, és tanácstalanul nézték az erdőt.
– Olyan ez, mint azokban a mesékben, melyeket anyám mondott egy-egy
este. Mindig jó végük volt – sóhajtott Marie.
– A mi történetünk, Marie, csak most kezdődik. A favágó – valódi vagy
sem – megmentette az életünket. Jövő hónapban pedig saját otthonunkba
költözünk, sok gyerekünk lesz és …
Nem tudta folytatni. Marie átölelte, és ajkával pecsételte le ajkát.

Kategorien
Veröffentlichungen

A hét főbűn – aus dem Deutschen „Die sieben Todsünden“

– Ó, mitől lettek ilyen rosszak a fiaink! Kell lennie valami módja, hogy visszatérjenek a helyes útra. De nem hallgatnak ránk!
A nő sóhajtott, ölébe vette a varrnivalót, és félresimította hajtincsét magas homlokából. – Én sem tudom, asszony. Hét fiúgyermek, és egyik sem lett igazán jó – a férj tűnődve szemlélte pipája füstjét, amely belepte a szobát. – Csak ne legyen rossz vége!
Ekkor erős szél támadt a ház körül, megrázta az ablakkereteket, sarkában rengette meg az ajtót. Vakító villámok cikáztak, az ég hangosan dörgött. Rövidesen borzalmas vihar bontakozott ki.
– Mi ez, férjuram? – Az asszony félve nézett ki az ablakon. – Mit tegyünk?
– Semmit, asszony. A vihar majd elvonul, ahogy jött. Remélem.
Az ablakhoz lépett, és kinézett az éjszakai zivatarba. Régen magas termetű volt, de a sok munkától és a bánattól mára meggörnyedt a tartása
– Ahogy történik, úgy történik, ez Isten akarata.
A feleség a mennyezetre nézett és elmosolyodott.
– Amikor alszanak, olyanok, mint az angyalok.
Virradatra a zivatar elvonult a messzi dombok mögé. Az apa kinézett az ablakon, és meglepve látta a lovaskocsit, amely a ház előtt állt meg.
– Hát, ez mit keres itt?
A kocsis hosszú kabátot viselt, kalapját mélyen a homlokába húzta. Súlyos léptekkel ment a házhoz.
– Engedjetek be! Fontos hírem van számotokra.
– Mit akarsz tőlünk ezen a korai órán, fuvaros?
Bizalmatlanul és vonakodva nyitott ajtót, és beengedte a kocsist a szobába.
– A gyermekeitekért jöttem.
– Komolyan mondod? Ki küldött? – kérdezte az apa – Hová viszed őket? Jó dolguk lesz? Épségben hazatérnek majd?
Az anya szemét könnyek futották el, könyörgő tekintete a kocsiséval találkozott.
– Csillapodj, asszony! Hozzátok őket elém! Én csak a küldött vagyok – morogta az bosszúsan, és vállat vont. – Gyerünk, nem érek rá, hosszú út vár rám és a lovakra.
Az apa a feleségére nézett. – Tedd, amit a kocsis mond, és hívd ide a gyerekeket!
A fiúk hamarosan lenyargaltak a lépcsőn.
– Mi ez az egész? – kérdezte Sátán. Arca haragtól vöröslött.
– Hagyjatok békén, fáradt vagyok – mondta ásítozva Belfegor, és majdnem elbotlott a saját lábában.
– Mit akar tőlünk ez a vénember? – kérdezte Lucifer, megvetéssel hangjában. – Semmi köze hozzánk.
Asmódeus szeme felragyogott: – Végre történik valami!
Belzebub lelkesedett: – Akkor végre rendesen kialhatom magam?
– Amíg ingyen van – így Mammon, Leviatán pedig boldogan fordult szüleihez. – Utazni fogunk!
A kocsis bosszankodva méregette a testvéreket – Hosszú út áll előttünk.
A szülők vegyes érzelmekkel álltak az ajtóban, amikor a kölykök helyet foglaltak a kocsiban. – Ez az úr majd vigyáz rátok.
A fuvaros felült a bakra, és kalapját megemelve elbúcsúzott – Boldogulni fognak.

Útnak indultak a reggeli hűvösben. Lucifer éppúgy félt attól, mi lesz velük, mint a testvérei, de nem mutatta ki. Hetykén odakiáltott a kocsisnak: – Hová viszel minket? Ki vele!
Nem kapott választ, a fuvaros épp csak hátrapillantott, és gyorsabb haladásra biztatta gebéit. Sebesen haladtak a kátyús utakon, erdők és szántóföldek között.
Hatalmas vár bukkant elő. A kocsi ráfordult a várhoz vezető útra, a kapu kitárult, mintha láthatatlan kezek nyitották volna ki. Megálltak az udvarban, a vaskapu nyikorogva bezárult.
Kinyílt a porta, egy lány jött le a lépcsőn.
– Végre ideértetek, már vártunk rátok.
A fiúk lekászálódtak a kocsiról. – Hol vagyunk? Te ki vagy? Mit keresünk itt? – kérdezgették.
A lány kurta biccentéssel üdvözölte a kocsist, aki aztán egy oldalsó kapun elhagyta a várudvart. – Ne féljetek, nem esik bántódásotok. Gyertek velem!
Megilletődve követték egy nagy teremig. Asmódeus szemei versenyt ragyogtak a falon lévő gyertyák fényével. – Csodás ez az épület! Itt aztán lehet élni! Nézd a hosszú asztalt és a csillárokat!
– Ugyan már! – vigyorgott Lucifer. – Ez semmi. A várúr nem gondolhatja komolyan, hogy ezzel meghat!
– Vajon miért kocsiztatott ide minket, miért várat meg? – mérgelődött Sátán, és türelmetlenül toporgott.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó a terem végében. Pompás öltözéket viselő lovag ment hozzájuk. – Szívesen felelek a kérdésedre, Sátán. Először is legyetek üdvözölve a Grabenstein várban. Foglaljatok helyet!
Zokszó nélkül leültek az asztalnál álló székekre. Még Lucifer is csendben maradt, pedig különben mindenre volt megjegyzése.
– Azért hozattunk ide benneteket, hogy erényre tanítsunk. Feldühödtünk azon, hogy szüleiteknek annyi szeretettel sem sikerült rendes emberré nevelni titeket. Itt tisztességet tanultok, és nem hoztok többé szégyent a szüleitekre.
Hangján hallatszott, hogy komolyan beszél, de nyugodt volt. Mosoly táncolt ajkán.
– Megtanuljátok, hogyan viselkedjetek okosan és bátran, igazságosan és alázatosan, szerényen és bölcsen. Azután, ha Isten is úgy akarja, férfiként tértek vissza az életbe.
A fiúk némán álltak, arcukra volt írva a megdöbbenés. Sátán ököllel az asztalra csapott: – Mi ütött a szüleinkbe! Ezt nem tehetik velem!
– Nem érdekel, nekem minden mindegy – morgott Belfegor.
– Ha nem kerül semmibe – vélte Mammon és Leviatán.
– Amíg eleget kapunk enni… Otthon sosem laktam jól – szólt Belzebub.
Lucifer a lovaghoz fordult.
– Kicsoda maga, hogy parancsoljunk nekünk?
– Az én váramban vagytok, itt az lesz, amit én mondok. Gyertek, megmutatom a hálóhelyeteket!
A lovag felkelt, a fiúk kelletlenül követték: nem volt más választásuk. Hideg folyosókon át, pazar helyiségek mellett haladtak el a lovaggal. – Mi is ilyen szép helyen fogunk aludni? – kérdezte csillogó szemmel Asmódeus. De nem kapott választ.
– Egy pillanatig sem maradok itt! – dühöngött Sátán. – Tehetnek egy szívességet!
– Hogyhogy? Tetszik nekem, hogy várúr leszek! Meg fogod látni, jobb lesz ez, mint az a primitív élet… – nevetett Lucifer. – Te, Belfegor, sosem viszed semmire.
A lovag kitárta a folyosó végén a dísztelen ajtót. A keskeny ablakon csak kevés fény jutott az ajtó mögötti szobába. Hét ágy állt benne.
– Ez a cellátok. Helyezzétek magatokat kényelembe. Kaptok húst és kenyeret. – Ennyit mondott, majd magára hagyta a meglepett és megrökönyödött fiúkat.
– Mit csinálnak velünk? – kérdezte ijedten Belfegor.
– A nemes lovag tehet egy szívességet – mondta Sátán.
Leviatán és Mammon bosszankodott: – Talán bizony apródként kell robotolnunk neki?
– Talán nekünk adja a lányát, ha jól végezzük a dolgunkat – lelkesedett Asmódeus, Belzebub pedig hozzátette: – És azon felül egy csinos kis apanázst.
– Ah – Lucifer megelégelte testvérei lármáját. – Tehet egy szívességet, biztosan nem fogok neki apródkodni.
Nem telt el hosszú idő, és csak a gyerekek békés szuszogása hallatszott a szobában.

Másnap reggel a fiatal lány a lovagterembe vezette őket. – Remélem, jól aludtatok. Foglaljatok helyet!
A fiúk megszeppenve nézték új urukat, aki az asztalfőn ült. Érezték, hogy nincs értelme ellenkezni. Helyükre tolták a székeket.
– Szolgáljátok ki magatokat, gyerekek! Sok tennivalótok lesz ma. Téged, Belfegor és téged, Lucifer az istállóban várnak. A főbéres fog nektek munkát adni. Mammon és Leviatán, ti a latrinákat és a szobákat fogjátok kitakarítani. Maria, a házvezetőnő fog rátok felügyelni. Belzebubra és Asmódeusra szántóföldi munka vár, közeledik az aratás. Sátán, te velem jössz. Számodra különleges feladatom van: az apródom leszel.
A lovag hátradőlt székében, és figyelte, hogyan reagálnak védencei. A fiúk rémülten néztek egymásra. Nem mertek hangot adni rosszkedvüknek. Megállt bennük az ütő. Sátán nem tudta visszafogni magát, szikrázó szemmel kiáltott fel.
– Nem akarok apród lenni. Ez, ez…
– Nem fogok semmit se csinálni! Nem vagyok cseléd! – Belfegor az asztalra csapott.
Ebben a pillanatban belépett a földműves, a főbéres és a házvezetőnő. A lovag felállt, és így szólt hozzájuk:
– Akkor lássunk neki. Legyetek szigorúak, de megértők velük. Még sokat kell tanulniuk. Gyere, Sátán, dolgunk van.
A megszólított zsebében ökölbe szorított kézzel ment utána.

A többiek kedvetlenül fogadták sorsukat, és követték újdonsült mestereiket. Maria rongyot és tisztítószert adott a fiúknak, és először a folyosót súroltatta fel velük. Hannes vasvillát adott védencei kezébe, és kitrágyáztatta velük az istállót: a fiúk kelletlenül végezték a munkát. A földműves magával vitte új cselédjeit a földekre. – Csodálkozni fognak a kisfickók, vigyorgott magában, miközben ostorral biztatta a lovakat. Belzebub és Asmódeus összetörve ült a szekér hátuljában.
Egyedül Sátán volt elégedett feladatával, ő a melegben maradt, ura páncélját tisztította. Haragja óráról órára csökkent, ahogy a fémet fényesítette. A lovag örült ennek a sikernek.

Csak alkonyat után ülhetett az asztalhoz a hét fáradt fiú. Maria tálalt nekik, volt minden, mi szem-szájnak ingere. – Lássatok neki derekasan!
Asmódeus és Belzebub a bort is megkóstolta, míg a többiek visszafogottan csak tiszta vizet ittak.A két fiúnak egy-kettőre elzöldült az arca.
– Ez csak a rossz bortól lehet – mondták botladozó nyelvvel.
A következő reggel sem hozott nekik jobb napot. Bár nem érezték jól magukat, a lovag a konyhába küldte őket a pohárnokhoz, aki rendesen leteremtette őket.
– Most megkaptátok az önteltségetek jutalmát. Fogjatok hozzá, az ebédnek készen kell lennie.
Nem volt túl együttérző. Örült, hogy végre van két segítője, akik a keze alá dolgoznak a konyhában.
A két fiú megizzadt a krumpli- és a káposztahegyek között. Hányingerük elmúlt, a fejük sem zúgott már.
Később Belfegort is utánuk küldte uruk, mert nagy ünnepre készültek. – Minden munkás kézre szükség van.
Sátán és Mammon az istállóba mentek. A várúr négy nemes paripáját kellett ellátniuk. Kelletlenül tisztogatták a lószerszámokat, mert tartottak a lovaktól. Hiába. Hannes, az istállófiú nem tűrte a kifogást, és bezavarta őket a paripák közé.
Ezen a napon Lucifer és Leviatán lettek a lovag apródjai. Elmehettek vele a városba. Míg Lucifer élvezte az utazást, Leviatán tágra nyílt szemmel nézte a kocsit.
Hazafelé viszont gyalog kellett menniük.
– Erős lábatok van – mondta a lovag a kocsi bakjáról. – Egy órán belül a kastélynál vagyunk – mondta, és faképnél hagyta a fiúkat, akik kedvetlenül folytatták az utat
– Ez már tűrhetetlen, Levi! Ilyet nem lehet velem csinálni.
– Nyugodj le, Lucifer! Legalább nem kell ebben a hőségben a szántóföldön robotolnunk.
– Ez igaz.

Az esti étkezéskor Belzebub és Asmódeus megelégedett néhány aprósággal, míg testvéreik derekasan falatoztak. Megszeppenve üldögéltek a szokatlan munkától meg a lovag és emberei seregétől. Korábban estek ágyba, mint szoktak. A harmadik napon is kora reggel ismertették a feladatokat. Most Sátánon és Luciferen volt a sor, hogy a pohárnoknak segítsenek.
Ez Lucifer számára sokkal nagyobb büntetés volt, mint testvérének, aki örült ennek a munkának. A szakács hamar rejtett tehetséget fedezett fel benne, és rábízta a leves előkészítését. – De nehogy odaégesd!
Lucifer nehezen boldogult a zöldséggel. A szakács barátságosan megmutatta neki, hogyan lehet a közönséges zöldségből ízletes köreteket készíteni, és beavatta a fűszerek tudományába is. – Légy óvatos! A túl keveset nem lehet érezni, a túl sok sem jó. Néhány fűszer drágább, mint az arany vagy a drágakő.
Ez már tetszett Lucifernek, a fűszerek mesterének érezte magát. Addig tüsténkedett, míg a forró levesbe ejtette a sótartót! A levesnek ezzel vége volt!
– Mit műveltél? Észnél vagy? Ez nem fog tetszeni az úrnak. És most mindent elölről kell kezdenem.
– Pohárnok, ez a te dolgod! – feleselt Lucifer.
– Majd adok én neked, hogy így beszélj velem! Hozzál vizet a kútról! Szedd a lábad!
Sátán kárörvendően kevergette levesét, míg Lucifer a két vödörrel a kúthoz sietett.
Ott találkozott Belzebubbal és Asmódeussal, akik szénát vittek a pajtába. Asmó vigyorgott. – Lévi és Mammon a földeken szánt. Nekünk könnyebb dolgunk van.
– Én a konyhában vagyok, ott aztán megy a főzés! Heh! – mondta Lucifer megvetéssel. De nem sokáig büszkélkedhetett. Egyszercsak megjelent a szakács az ajtóban, pulykavörös arccal, csípőre tett kézzel.
– Lucifer! Hol marad a víz? Hozd ide rögtön, vagy móresre tanítalak!
– Csak nehogy a végén téged főzzön meg, Lucifer – Belzebub vigyorgott. Asmódeus még utánakiáltott: – Vagy inkább cserélnél velünk?
Így még nem beszéltek Luciferrel: nagyon rosszul esett neki. Nem is nézett vissza a testvéreire, vitte a vizet a konyhába. A küszöbön majdnem kiejtette a kezéből a vödröket, de még éppen sikerült elkerülnie az újabb ballépést.
Este jóllakottan és fáradtan ültek a teremben, amikor belépett a lovag, oldalán a lánnyal, aki első nap fogadta őket és néhány másikkal, akik szégyellősen az asztalhoz ültek. – Ezek a fiatalemberek a legjobb úton vannak, hogy megértsék, hogyan lehet értelmesen élni. De ez ne tévesszen meg benneteket. – Fiúk, ő, mint tudjátok, a lányom, Klara, ők pedig a barátnői. Ma megmutathatjátok, hogy igazi lovag rejlik bennetek.
A fiúk ámuldoztak. A lányok csinosak voltak, mindannyian megtalálták a kedvencüket. Késő estig nevettek és táncoltak. Hannes hegedűn játszott.
– Jól csinálják a fiúk – mondta neki a lovag, ahogy a gyerekeket nézte. – Ilyen kavalkád már régen nem volt itt.
Hannes ura elmélázó, sötét tekintetébe nézett. – Újra meg kellene házasodnia, uram. A magány nem tesz jót önnek.
– Tudom, Hannes, de ez nem megy egyik napról a másikra.
– Ha találkozik az igazival, elmúlik a fájdalom, uram. Egy napon így lesz.
– Talán igazad van, Hannes. Majd ha a hét ördög angyallá válik.

Szorgos nyüzsgéssel virradt meg a következő nap. Estére újabb nagy ünnepre készültek. Hannes patyolattisztára takaríttatta az istállókat. Leviatán segített az etetésben. Bár tartott tőle, még jobban félt attól, hogy testvérei kigúnyolják. Összeszedte magát, délre már elégedetten sütkérezett a kút mellett. Nem hitte volna, hogy ennyire közel mer menni a lovakhoz, láthatóan büszke volt magára. Lucifer mellé ült.
– Én is tartok tőlük. De olyan szépek.
Mammon épp a konyhából jött egy vödörrel a kezében. – Ez tiszta kényszermunka!
– Mit nem mondasz, Mammon! Nézd csak, ott jön Asmó és Sátán a szántóföldről. Ők aztán tényleg kimerültnek tűnnek.
Levi integetett a testvéreinek. Azok leugrottak a kocsiról és melléjük ültek. Asmódeus lihegett.
– Ez kemény munka volt! Nem vagyunk még férfiak, de már férfiként kell robotolnunk!
Sátán arca nem csak a naptól vöröslött.
– Mit képzelnek magukról? Az eke csökönyös volt, mint egy szamár.
– Mindennel elkészültünk. A nap további részére szabadok vagyunk – mondta Belzebub, aki Belfegorral együtt épp akkor jött ki az udvarra.
– Az uraságnak meglepetése van számunkra. A szobánkban kell megvárnunk Mariát.
– Mi lehet az a meglepetés?
– Fogalmam sincs, de biztos semmi kellemetlen. Elvégeztük a feladatunkat – Belzebub vállat vont.
Nem sokkal később az ágyukon ültek, és azon törték a fejük, mi várhat rájuk. Váratlanul a lovag és Maria, a házvezetőnő jelent meg az ajtóban.
– Fiúk, most jön a feketeleves!
A lovag alig tudta elnyomni vigyorát, Mariának is nehezére esett komoly képet vágni.
– Ilyen koszosan nem mehettek az ünnepségre, úgyhogy mindjárt mentek a fürdőkádba. Aztán felhúzzátok ezeket itt. Nem akarlak így látni benneteket.
A kis kocsira mutatott, amit Maria a szobába húzott. Hét öltözet ruha volt rajta.
– Le a piszkos nadrággal, uraságok! – kiáltott rájuk az asszony. – A fürdő nem szeret várni.
Mind a heten kezükbe kapták a ruhacsomagjuk. A fiúk alig tudták leplezni meglepetésük. A lovag csöndesen fütyörészve hagyta el a szobát. Még sok tennivalója volt.
– Mars a kádba! – sürgette őket Maria.
Úgy követték a házvezetőnőt, mint egy sor megkopasztott csirke. A testvérek kínosan érezték magukat, de a forró fürdő ígérete elnyomta szégyenérzetüket. Maria kinyitott egy alig észrevehető ajtót. – Itt van két edény, nem kell sietnetek.
– Én megyek elsőnek – szólt Lucifer.
– Te még vársz, Lucifer. Először a kicsiken a sor – intette Maria.
– Belfegor és Belzebub, tietek a baloldali kád, Sátán és Asmódeus, tietek a jobboldali. Mosakodjatok meg alaposan! Az új ruhákat nem szabad mindjárt… Te, Mammon és te, Leviatán, segítetek a testvéreiteknek. És a te dolgod, Lucifer, gondoskodni róla, hogy egy órán belül mindannyian a lovagteremben legyetek. Te vagy a felelős érte.
A ruhák illettek rájuk, büszkén illegették magukat bennük. Csak Lucifernek volt kivetnivalója.
– Ha már én vagyok a legidősebb, igazi úri ruhákat kellett volna kapnom.
Épp ekkor lépett be Maria. – Testvérek vagytok, Lucifer, egyikőtök sem ér többet, mint a másik.
A fiú lenyelte a válaszát, ahogy Maria megvető arcát meglátta. Az asszony ismét becsukta maga mögött az ajtót.
– Az uraság még várhat – Belfegor új ruhájában leheveredett a szalmazsákjára.
– Ne legyünk hálátlanok, Belf! – Sátán mérgesen nézett rá. – Gyerünk, kelj fel!
– Még van pár percünk – ásítozott Belfegor. – Álmos lettem a fürdéstől.
– Ha nem készülünk el azonnal, ki fogunk kapni az uraságtól. Belf, te világ lustája, felkelni!
Nem sokkal ezután percre pontosan lépett be a terembe a hét testvér. Új holmijukba, frissen fésülve elismerésre méltó látványt nyújtottak.
– Épp így gondoltam, gyermekeim! – A lovag trónján ülve elégedetten szemlélte védenceit – Jól végeztétek a munkátokat, ezért nem marad el a jutalmatok. Remélem, az új ruhák új emberré is tesznek benneteket. Remélem, ezek a napok olyan leckét adtak nektek, melyet nem felejtetek el. Én örömmel láttam, hogy mégis rejlik bennetek valami. Holnap reggel értetek jön a kocsi és hazavisz. Nem csak hét jólnevelt fiú lesz a szállítmány. Mindannyian megleptetek bennünket – és most engedd be a lányokat, Hannes. Kezdődik a búcsúünnep.
A hét boldog fiú késő este került csak ágyba.
– Örülök neki, hogy hazamegyünk – mondta Asmódeus. – Vajon mit szólnak a szüleink az új nadrágokhoz?
– Remélem, már nem haragszanak ránk. Sok mindent rosszul csináltunk – Lucifer lehajtotta fejét. – Beképzelt voltam csak azért, mert én vagyok a legidősebb. Ezentúl nem így lesz.
– Sokat ártottam a haragommal. Ezután visszafogom magam. Így sokkal jobb – Sátán örömtáncot járt új holmijában. – Úgy örülök, hogy látjuk Mamát és Papát!
Belfegor már teljesen elkészült, még a szalmazsákját is rendbe rakta.
– Sokkal jobb, ha korán kezdjük a napot. Akkor sokkal több időnk van mindenre.
– Mi ütött beléd? Hová lett a lustaságod? – Lucifer követte testvére példáját, néhány percen belül rendbe tették a szobát. Régi ruháik egy-egy batyuban hevertek az ágyukon.
– Gyertek, ne késsünk el!
Néhány pillanat múlva a hét fiatal a folyosón szedte a lábát, a helyiség már nem is tűnt nekik hidegnek. A nagy lovagteremben a házigazda várt rájuk a lányával.
– Derék, hogy már készen vagytok. Reggelizzünk!
– Igazán helyes fiatalemberekké váltatok – mondta Klara, aki apja mellett ült.
– Talán még találkozunk. Ha elég nagyok lesztek, és szorgalmasan tanultatok, szívesen látlak benneteket újra. Sátán, lehetnél szakács. Vagy Belzebub istállófiú. És nem utolsósorban Leviatán titkár.
– És én? – kérdezett Lucifer. – Nekem nincs feladatom?
– Lucifer, neked különleges feladat jut – a lovag felállt, a legidősebb fiúhoz ment, kezét a vállára tette. – Te fogsz gondoskodni róla, hogy a testvéreid szorgalmasak legyenek, és végigkíséred őket az útjukon, segítesz nekik, ha nem boldogulnak egyedül.
Lucifer szégyenkezve hajtott fejet. – Így fogok tenni, uram.
– Elég, gyerekek. Most egyetek rendesen. Hannes majd hazavisz benneteket. Előkészíttettem nektek egy nagy ládát is, azt majd adjátok oda a szüleiteknek. Üdvözlöm őket.
– Köszönjük, uram! – szólt Mammon és Leviatán olyan egyszerre, ahogy csak ikrek tudnak.
Belzebub felállt, és kérdőn a lovagra nézett.
– Vihetünk néhány kenyeret a hazaútra?
– Persze, ne menjetek korgó gyomorral.
A lovag örült. Belzebub is sokat fejődött.
– Maria, szólj Hannesnek, hogy fogja be a lovakat a nagy hintó elé! Méltó módon utazzanak haza az uraságok.
A nap magasra hágott, a négyesfogat az országot járta. A hét izgatott fiú másra sem vágyott, mint hogy átöleljék szüleiket. Vajon mit fognak mondani?
A végtelennek tűnő utazás végeztével délutánra értek haza. A szülők kitörő örömmel fogadták őket a tornácon. Édesanyjuk mindannyiukat keblére ölelte, édesapjuk az úttól összekuszálódott hajukat simította helyére.
– Végre újra itt vagytok!
Mindegyik fiú elsőként akart beszámolni a várban töltött napokról, egymás szavába vágva. De Hannes szigorú pillantására elhallgattak. Segítettek lepakolni a kocsiról az ajándékokat és a batyukat, illedelmesen elbúcsúztak a kocsistól, aki végül egy kis lepecsételt csomagot nyújtott át az apának.
– Ebben a lovag üzenete van. Azt is üzeni, hogy a fiaid bármikor visszamehetnek a várba.
Búcsúzóul kalapot emelt, és a lovak közé csapott.
Mind a kilencen integettek a négylovas hintó után. Véget ért a várbéli kaland.

Kategorien
Veröffentlichungen

Die Märchenerzähler und die angeblich erfolgreiche 1000jährige deutsche Geschichte

Lothar Birkner

Die Bewegung der Rechtsextremen in Deutschland glaubt ein Narrativ zu brauchen und da sind sie nicht zimperlich. Sie erfinden gerne das Märchen einer angeblich erfolgreichen 1000jährigen Geschichte und sie scheuen sich auch nicht, sich auf ein angeblich schon vor 1000 Jahren existierendes Heiliges Römisches Reich deutscher Nation zu berufen. Das ist natürlich hanebüchener Unfug.

Ein Heiliges Römisches Reich deutscher Nation (sacrum imperium Romanum nationis teutonicae) gab es erst seit dem Ende des 15. Jahrhunderts für etwas mehr als 300 Jahre bis 1806. Vorher im Mittelalter hatte das römische Reich mit Nationen überhaupt nichts zu tun, es basierte auf dem Lehen-System, es konnte ohne weiteres ein französischer Lehensherr einen englischen Lehensmann haben oder umgekehrt. Es gab ein Römisches Kaiserreich ( Imperium Romanum ) Kaiser war u.a. Richard von Cornwall (1257-1272) oder den Staufer Friedrich II , der sich bevorzugt in Süditalien aufhielt. Das Heilige Römische Reich deutscher Nation später in der…

Ursprünglichen Post anzeigen 419 weitere Wörter

Kategorien
Veröffentlichungen

Auch bei Büchern gilt: setze auf altbekanntes

Nekos Geschichtenkörbchen

Es ist mir mal wieder aufgefallen, dass sich die Grundzüge der Geschichten gerne, fast bis zum Erbrechen, wiederholen. Ein Blick in jeden EBook Shop oder dergleichen und es fällt einem wie Schuppen von den Augen: Dieselbe Storyline, in X verschiedenen Ausführungen. Natürlich kommt es auch immer wieder darauf an, was gerade modern ist.

Zu Zeiten von Twilight gabs überall dieselbe Story nur anders verpackt. Fifty Shades of Grey -> überall pseudo BDSM Bücher. Wobei angeblich einige sich wesentlich mehr mit der Thematik auseinandergesetzt haben und auch wirklich den Titel BDSM Buch verdient haben. Ich fühle mich da irgendwie wie in der Modebranche: Neues gibt’s nicht, alles war schonmal.

Natürlich ist es schon etwas schwierig, etwas Neues zu Erfinden wenn man Werke von über 2000 Jahren zu berücksichtigen hat. Wir bewegen uns ja immerhin immer noch in denselben Genres, die schon die Geschichten um die alten Götter gezeichnet haben. Die ältesten…

Ursprünglichen Post anzeigen 469 weitere Wörter

Kategorien
Veröffentlichungen

„>

 

Kategorien
Veröffentlichungen

„Was bleibt ist Erinnerung“ Buch

ISBN-13: 9783746082615
Publikation 6
Warum habe ich dieses Buch geschrieben? Und warum ist es erst jetzt veröffentlicht? Weshalb diese ungewöhnliche Herangehensweise? Und warum habe ich mich gerade der Metaphern und der „inneren-Dialog-Form“ bedient? Warum, warum, warum…
Alles Fragen – und noch viel mehr – die ich mir selbst schon seit der ersten Zeile stelle. Aber vielleicht komme ich auf diese Weise zu Antworten.
Warum ein Buch wie dieses?
Dazu muss man wissen, dass ich „wie die Jungfrau zum Kind“ mit dem Begriff Transsexualität konfrontiert wurde … ich kaum die Zusammenhänge verstand und erst mit der Zeit herausfand, was das überhaupt ist … es damals kaum verwertbare Literatur gab, die mir erklären konnte, was „transsexuell“ bedeutet … es gut 25 Jahre her ist, dass ich einen Menschen näher kennenlernen durfte, der mir rundheraus „gestand“: ich bin transsexuell … ich verstehen wollte, was das „Label“ transsexuell“ für Nicole bedeutete … ich nachvollziehen wollte, was „Rainer“ wissen ließ, „Nicole“ zu sein.
Warum jetzt?
Diese Frage ist recht komplex. Ich hatte ein paar Versuche gestartet, einen Verlag oder eine Agentur zu finden, die mein Buch herausbringen würden. Es wurde teilweise nicht verstanden, es passte nicht ins Verlagsprogramm, es sei ein zu spezielles Thema (wenig kommerziell). So blieb es in der Schublade. Es hatte sich keine weitere Möglichkeit geboten. Und nicht zuletzt war für mich gut 18 Jahre lang dieses Buch kein Thema mehr.
Meine Ambitionen hatten Jahrelang ein „vergessenes Dasein“ gelebt. Mir waren andere Dinge wichtig. Doch seit ich wieder schreibe, manches sogar erfolgreich an Leser weitergegeben habe, drängt es mich, dieses Buch „aus der Schublade zu holen“. Die Zeit scheint mir reif.
Weshalb diese ungewöhnliche Herangehensweise?
Ich hatte für mich damals keine andere Möglichkeit gesehen. Würde ich heute ein Buch darüber schreiben wollen, wäre es gut möglich, dass es anders zu lesen sein würde. Doch im Wesentlichen ist das Skript ein schriftliches „Protokoll“ meiner Auseinandersetzung mit Nicole. Und SO habe ich sie verstanden. Zudem muss jedem Leser klar sein: es ist eine Biografie, ein „Einzel-Schicksal“…
Ich sah für mich keine andere Möglichkeit. Außerdem konnte ich so die Diskrepanz besser sichtbar machen. Zudem habe ich Nicole dadurch ernstnehmen können. Ich konnte die Trennung zwischen Innen und Außen aufheben. Und „beide Seiten“ miteinander reden lassen. Denn nichts anderes war und ist es für mich: ein innerer Dialog, der im Laufe der Entwicklung dieses Gespräches zu Erkenntnissen kommt. Da es sich bei „Was bleibt ist nur Erinnerung“ um eine Lebensgeschichte handelt, die so kein zweites Mal aufkommen kann, weil es nur um „Rainer-Nicole“ geht, kann es sein, dass man sich nur in Teilen darin wiederfindet oder eben auch nicht.
Mein Leitbild
Ich verstehe Transsexualismus als eine Suche nach Identität. Auch wenn viele Betroffene mir widersprechen mögen. Am Ende dieses Weges steht eine Entscheidung: denn auf die Frage „wer bin ich?“ gibt es eine Antwort. Ich bin Ich. Diese Suche betrifft jeden Menschen. Es ist sein ureigenes Ziel. Jeder Mensch begibt sich auf diese Reise zu sich selbst. Und findet schließlich seine Bestimmung, in der eigenen Haut.
Kategorien
Veröffentlichungen

Gibt es ein Zweites Weimar ?

Ich denke nach … über diese Worte.

Lothar Birkner

Im Deutschen Bundestag sind gegenwärtig 6 Fraktionen und 7 Parteien vertreten. Nach der Reichstagswahl 1932 waren es 14 Parteien. Ich erinnere mich gut an Zeiten aus den Anfängen der Bundesrepublik, als es 3 Fraktionen im Deutschen Bundestags gab. Bewegen wir ins in Richtung Weimar?
Ich glaube nicht. Meiner Meinung nach ist die Veränderung der Parteienlandschaft eher ein Ausdruck der Tatsache, dass unsere Gesellschaft pluralistischer geworden ist. In den 1950er Jahren war die SPD die Arbeiter Partei, die FDP die Partei der Besserverdienenden und die Unionsparteien definierten sich als erste große Volkspartei. Später gab es die SPD als linke und die CDU/CSU als rechte Volkspartei und dazwischen als Zünglein an der Waage die FDP.
Seit den 1980er Jahre trat eine Entwicklung auf, dass sich immer mehr Wähler von diesen drei Parteien nicht vertreten fühlten. Eine nachhaltigen und weitsichtige Umweltpolitik wurde und wird von den meisten Parteien stark vernachlässigt, so entwickelten sich…

Ursprünglichen Post anzeigen 340 weitere Wörter

Kategorien
Veröffentlichungen

Wie geht man am besten mit Volksverhetzern um ?

Lothar Birkner

Kein Zweifel die Personen im Bild oben sind Volksverhetzer! Ich halte Strafanzeigen gegen sie für gerechtfertigt und nachvollziehbar.
Trotzdem warne ich davor, sich auf die gezielten Provokationen einzulassen und sich von ihrer Strategie auf ein Feld juristischer Auseinandersetzungen locken zu lassen. Die Auseinandersetzung mit Rassisten und Volksverhetzern muss vor allem politisch und inhaltlich geschehen. Sonst geben wir ihnen die Gelegenheit sich darzustellen als die vermeintlichen Opfer eines Systems, das angeblich die politische Diskussion unterdrücken will.
Rassismus muss klar benannt und als gefährliche Ideologie entlarvt werden. Das muss immer wieder inhaltlich geschehen und der hetzerischen Lügen-Propaganda sollten wir immer wieder Fakten entgegen setzen.
Gleichzeitig dürfen wir aber auch nicht zulassen, dass diese Volksverhetzer die Schwerpunkte der politischen Diskussion bestimmen. Das ist nämlich Ziel ihrer Provokations-Strategie. Dies Welt und unsere Gesellschaft haben wahrhaft andere Probleme als die Rassisten uns vorgaukeln wollen. Die Probleme sind Klimawandel, eine immer größer werdende soziale Ungleichheit in…

Ursprünglichen Post anzeigen 215 weitere Wörter

Kategorien
Veröffentlichungen

Ein winzig kleiner Tannenbaum

Ein winzig kleiner Tannenbaum stand weinend in der Ecke.
Er zitterte im scharfen kalten Wind und wünschte sich nicht viel mehr als einen warmen Platz nicht weit vom Ofen. Seine Eltern hatten ihm erzählt, dass er sicher eines Tages einmal, schön geschmückt, in leuchtende Kinderaugen und auf selige Eltern herabblicken kann.
Doch immer wieder nahm eine behandschuhte Hand einen Baum neben ihm. Bin ich nicht wert, mitgenommen zu werden? Bin ich gar hässlich oder zu klein? Zu groß war er sicher nicht, reichte er den Männern doch grad bis zum Bauch.
Eine Antwort blieb aus.
Da erklang ein feines Glöckchen grad neben ihm. Er wand sich um, soweit es ging, schließlich kann ein Tannenbaum das nur bedingt. Ein kleines Mädchen, gekleidet in dicke Daunenjacke mit Handschuhen und einer wollenen Mütze gekleidet, die ein goldenes Glöckchen zierte, tanzte fröhlich um den Baum herum. Der Tannenbaum blickte geradewegs ein Lächeln versuchend in leuchtendblaue Augen. Ihm wurde warm in seinem dichten Nadelkleid.
„Papa, Mama, den will ich haben!“, rief das Mädchen mit heller Stimme. Dabei strich es mit den Händen zärtlich über die dunkelgrünen Zweige der Tanne.
„Ach, Kind! Wir haben uns schon für diese große Tanne entschieden. Die passt grad in unser Haus und sogar der Stern passt noch oben auf die Spitze. Schau nur wie schön sie ist.“ Die Eltern sahen stolz an ihrem Baum hinauf.
„Ach, ich finde den kleinen Baum viel schöner, er lächelt so lieb.“
„Was redest du, Kind? Bäume lächeln doch nicht! Dummerchen. Komm, wir müssen bezahlen und dann geht es heim, den Baum schmücken. Außerdem hat dein kleiner Baum Wurzeln, das wollen wir nicht.“
„Weihnachten kann kommen!“, rief die Frau Mama. Und der Vater griff fest das Fäustchen seiner Tochter.
Das Mädchen sah traurig auf den kleinen Baum und schwieg. Es spürte, dass jedes Wort zu viel war. Ich hätte dich viel lieber genommen, flüsterte es, du wärest grad richtig.
Da antwortete das Bäumchen mit tränenerstickter Stimme: „Danke, Kind. Du bist der erste, der mich wahrgenommen hat. Geh und weine nicht um mich.“
Im nächsten Augenblick legte sich ein Schatten auf den Baum. Hände zupften zärtlich an seine Zweigen, steckten Schmuck an leichten Bändchen dran und schließlich bekam er noch eine Kette und Lametta übergeworfen. Dann wurde er angehoben und mitsamt seinem Kübelfuß auf die Mauer gehievt.
Im nächsten Augenblick leuchtete er weithin in die beginnende Nacht. Er blickte, stolz und den Tränen der Rührung nahe, dem Auto hinterher, in dem das kleine Mädchen saß und ihm zum Abschied winkte.

Frohe Weihnachten.

Kategorien
Veröffentlichungen

Leser-Meinung die das Herz berührt

über Leser-Meinung die das Herz berührt